Hételő..

Hétfő hajnalban minek is tudnék aludni, imádom hazavágni a hétvégén nagy nehezen összegyűjtött energiáimat.. Ráadásul kemény napom volt, konkrétan délután negyed 4-kor reggeliztem.. Mindezek mellett már napi 25 percet nyomok a ladikon, úgyhogy csak mostanra jutottam gépközelbe, és cseppet lóg a belem is.. 🙂

Nem is tudom, mihez lenne kedvem.. Mármint téma. Szerintem ma nem vesézem a vonatos utazás alapjait, arra vannak még alkalmak.

Viszont hazafelé ma láttam egy érdekes (?) utast. Nem ingázó, az tuti. Még sosem láttam. 70 év körüli, magas,  még mindig robosztusabb felépítésű férfi, egy idősebb, szótlan hölggyel, meg egy pattanásos, 20 év körüli, edzőcipőben fekete zokni-bermudagatya párosításban pompázó onoka. A férfinak megvetően (amolyan Stallone-san) lefittyedt szája, sértődötten magasba bökött orra volt, és meglehetősen nagy hangereje, amiből arra következtettem, hogy mindig minden áron neki kell a középpontban lenni. Amolyan igazi megmondóember, másnak nem lehet véleménye, pláne igaza. Amire felfigyeltem: még a nagyállomáson álldogálva, vártuk, hogy induljunk, elhúzott mellettünk az bizonyos piros vontató-tolató mozdony, ami minden pályaudvaron beállítja a vonatokat a vágányokra. Az öreg, miközben a kis műanyag asztalon szalvétáról eszegette a háztartási kekszet, fennhangon adott ama véleményének, hogy anno a Ganz-ban (lásd Ganz-Mávag Wikipédia), sokkal jobb tolatómozdonyokat gyártottak, bezzeg most a románoktól vesszük.. Aztán bőszen biztatgatta nyomi onokáját, hogy nyugodtan vegye csak le a cipőjét, és terpeszkedjen el a négy ülés teljes terjedelmében..

Nah, mondom magamban, helyben vagyunk.. A rendszerváltásban sértett bezzegember, aki mindig mindenre tudja azt a választ, amire nincs másfajta verzió, csak az övé lehet a tuti. A retró nála egy teljesen más fogalom. Megpróbáltam egy múltat mögé rakni.

Külsejéből és fellépéséből feltételeztem egy levitézlett munkásőr szakaszparancsnokot, akinek abból állt a dolce vita, hogy összetartáskor Kalasnyikovval lövöldöztek üregi nyúlra, aztán megitták egymás házirettenetes pálinkáját, és Ő volt a beosztottai előtt a mindenható. Javallom ebben a témában kevésbé jártasoknak a Csapd le csacsi című alapművet, mindent el fog mondani.. 🙂 A közösség elitjéhez tartozott, akár akadémikus volt (bár akkor kisebb esélye volt munkásőrnek lenni 🙂 ) akár egy munkakerülő tróger. A státusza adott volt a hatalmával együtt. Nem kellett semmit sem tennie semmiért, legalábbis ami az érdemi munkát illeti. Cinkosan összekacsintottak minden május elsejei majálison a párttitkárral, a hazafias népfront első emberével, a tanácselnökkel és a TSZ elnökkel. Minden József napon (és minden nagyobb névnapon) erősre itták magukat, és megtervezték, melyik helyi rosszlányt viszik magukkal a következő vadászatra, és hogy vaddisznóra mennek, vagy a bögyös Tecát célozzák meg. Közben a feleségek otthon csendben, szó nélkül vitték a háztartást, tűrték a tűrnivalókat, mert hát csak így volt esély  a nyugodt életre, a feketefuvarokkal, lenyúlt téglával, haveri juttatásokkal összebratyizott kertes házra, a soron kívül kiutalt Wartburgra, és a gyerek kettes érettségivel is sikeres egyetemi felvételijére. Király élet volt.. 🙂

Aztán jött 89, és odalett minden. És ezt sokan nem tudták feldolgozni, főleg az akkori 40-es, 50-es korosztály. A sértett korosztály. Apukámék korosztálya. Apu alól csendesen kiúsztatták a sajtüzemet, amit addig (tűzbe teszem a kezem érte) az egyik legkorrektebb főnök módjára, tisztességgel vezetett..  Megszűntek a tehenészetek, megszűntek az állami gazdaságok, a nagyüzemi tejlfeldolgozás. De minden sérelme ellenére nem lett Stallone-szájú, sértett öregember, aki a múlton rágja a kefét. Csak nekem szorul el néha a szívem, mert a régi, klasszul működő sajtüzemnek már csak a falai állnak.

Ebben az idős utasban még mindig dolgozott a régi hatalom, az “én voltam VALAKI” (senki sem volt..), nekem vigyázzban állt a sok kisember, de mostanra már csak a szűk családom előtt lehetek bősz bika.. Pedig csak egy hangember maradt belőle…