Annyira fejbever ez a vacak idő, hogy félelmetes…
Vonatpótló kanossza 2. napjánál tartunk. Tegnap azért még láttam hazafelé értelmes fejeket, amikor elértünk ahhoz a megállóhoz, ahol át kell szállni a buszra. Pedig a kalauz minden egyes utasnak a szájába rágta, hogy Töhötömfalván buszos megoldás van, ne maradjanak fent a vonaton, mert könnyen visszamehetnek a kiinduló állomásra. Ennek ellenére mikor a rutincsapat már cuccolt lefelé, az értelmesebbjének még mindig nem jutott el az input az agyáig, hogy itt a vége, fuss el a busszal, ha haza akarsz érni. És persze mindig ezekre kell várni. Mindegy, hazajutottam, kisebb eső is ránk szakadt félúton, újra konstatáltam, hogy a buszunkat egy hajszál választja el a roncstelepi bezúzástól, de ment és ez a lényeg. Jah, a hab a tortán annyi, hogy Töhötömfalván még alapos útfeltúrás is van, naná, hogy az ehhez való homok, sóder, betongyűrű, egyéb hegyekbe hordott építőanyag mind mind a vasútállomás teherplaccán dekkol, viszont a buszsofőrök éles szemmel kiszúrták, hogy ha az építőanyagos trélereket követik, akkor megússzuk azt, hogy ellenkező irányba körbekerüljük az egész falut, hogy kiérjünk a főútra. Ugyanis a tehersofőrök tudtak egy eldugott kis vasúti átjárót egy faluvégi tanyánál, jócskán lerövidítve így az utat. Volt némi kis kalandparkos feelingje az egésznek, mert két, utasokkal teli busz manőverezett jókora markolók, bazi nagy teherautók között, jókora kátyúkat, és sóderdombokat kerülgetve közben.
Ma reggel a változatosság kedvéért szakadt az eső. Lassan, de biztosan alakul ez a buszos móka, most már senki sem száguldott 180-al utánunk, akinek kellett, az időben a buszon ült. A vonatra sem kellett várni, nem is késtünk egy percet sem.
Közben eszembe jutott még néhány kedvenc utastípus, kiegészítem az eddigieket:
– a gilisztás. Gyerekkorunkban azt a kölköt, akit a mai, kicsit fennhéjázó kifejezéssel hiperaktívnak titulálnak, azt anno elintézték annyival, hogy gilisztás.. 🙂 Nos, utasban is van ilyen, aki egyetlen nyomorult percet nem bír nyugton végigülni. És kutyahétszentség, hogy ez ül a hátad mögé, az ülésed ellenoldalára. Vagyis egy tengelyen ültök mind a ketten, csak az irány más. A régi személykocsik műbőr ülései viszonylag kényelmesek, ha éppen ugye nincs 40 fok árnyékban, de az, hogy a háttámlán keresztül lazán lerúgják a vesédet, az mindent visz. Még ha a veséd meg is ússza, akkor is kisebb agyrázkódást kapsz attól, hogy az ellenoldali gilisztás ember feszeng, mocorog, ugrál, állandóan helyezkedik, egy percig sem bír veszteg maradni a fenekén, ezzel együtt az ülés alattad Richter skála szerinti 5-ös erősséggel reng. De van olyan is, amelyik, ha mondjuk van beszélgetőtársa, minden egyes mondat után hátravágja magát az ülésen. Ilyenkor illedelmesen könyékkel tisztességeset behúzok az ülésnek, hátha éppen a másik oldali sajtkukac bordái közét találom telibe, hogy neki se legyen jó.. 🙂
A másik kedvencem az IC ülések esetében a hátam mögé ültetett kisgyerek, akinek az egész úton a szórakozása, hogy rugdalja az ülésemet a kalimpáló lábával. Mert unatkozik a szentem, kísérő szülő, nagyszülő, bébisintér, akárki, meg tojik rá, hogy mit művel a gyerek a derekammal, a lényeg, hogy csendben legyen. Sikerült már így kiosztanom egyszer egy nagypapát, hogy állítsa le a motollaként kalimpáló gyerkőcöt, mert istenuccse Pestig lekötözöm, ha Ő nem teszi meg. Meg lehet ezért vetni, de ha már egy kisebb vagyont kiad az ember arra, hogy kényelmesebben utazzon, akkor más ebbe ne rontson bele. Mondjuk ez is ok volt, hogy inkább megyek fülkés gyorsvonatiba ilyenkor, mert ott csak rajtam kívül max 5 utast kell egy légtérben elviselni, és ez még a legműködőképesebb utazási mód. Mármint vonattal.
– az okos. A (korábban lásd) töketlen ellentéte. Ennek sincs több sütnivalója, de mindenkinél minden sokkal, de sokkal jobban tud. Ha társaságban utazik, Ő a vezérkos, az “utánam mindenki, én pontosan tudom, mi honnan, mikor, merre indul, érkezik, stb.” típus. Az összes települést, bokrot, tanyát nevén nevezi, és bár Ő sem rendszeres utazó, de úgy adja elő, mintha a vasúti menetrend, egy komplett GPS adatbázis, valamint a teljes új magyar lexikon a kisujjában lenne. Egyszer volt egy élményem egy okoskával.. 🙂 Félúton mindig felszáll egy manus. Kiköpött Abraham Lincoln, érdekes muki, egyszer láttam dolgozni menni talpig cserkész szerkóban (valami világnap volt, vagy mi), komolyan, bermudagatya, cserkész nyakkendő, bakancs, meg ami kell, szóval nála is van némi kis kattanás (ráadásul minden úton neonzöld szivacs füldugót töm a fülébe, azt a fajtát, ami felveszi a füled formáját, de a maradék meg kilóg a füledből, nem kicsit vicces), de senkit sem zavar. Ingázó I.-es típus.. 🙂 Felszáll, letelepedik, fejébe húzza a baseballsapiját, és leszállásig huny egy jót még. Közlekedőfolyosó ellenoldali ülésein, vele egy vonalban okoska plusz egy utas. Ahogy kivettem, tanarak voltak. Okoskának be sem állt a szája a végállomásig, majd nem sokkal leszállás előtt elkezdi rángatni Lincolnt, ordítva a szerencsétlen fülébe, hogy jaj nehogy elaludjon, fenn ne maradjon a vonaton.. :-o. Én azt a srácot még elaludni 4 éven keresztül egyszer sem láttam, se oda, se vissza, de okoskának mindenképpen bele kellett ugatnia a maradék fél percnyi szunyába, mert élete küldetése volt aznap Lincolnt megmenteni a vonaton ragadástól, ami egyébként sem megy sehova még legalább 40 percig, akkor fordul.. 🙂 Mindegy, a srác jó cserkészhez méltón megköszönte a figyelmeztetést, és nem ragadt fennt a vonaton. 🙂
No, mára ennyi, bye mindenkinek.. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: