Alkalmanként együtt utazom egy vak fiatalemberrel… Nem tudom, hová utazik, de az én végállomásomig szokott jönni, hogy onnan megy-e tovább, vagy neki is arrafelé van dolga, nem jöttem még rá. Többször láttam, ha véletlenül a közelemben ült le. Fehér bottal közlekedik, nincs vakvezető kutyája, sem kísérője, mindig egyedül boldogul. És egyedül vonatozik. Nagyon helyes, magas fiú, sötét, tüsi hajjal, divatos “napszemüveggel”, jól öltözötten, illattal.
A vakság az a fajta érzékszervi fogyatékosság, amitől összeszorul a szívem. Mindig. Nem vagyok nagyon adakozó típus, de ha világtalan embert látok kéregetni, mindig adok. BKV-n adom át a helyem, segítek a mozgólépcsőn, ha kell. Ha látom, hogy kutya, kísérő nélkül mozog, mindig megyek segíteni, ösztönből, zsigerből. Ma reggel volt az utolsó napja a vonatpótló saga-nak, és ma jött ez a fiatalember is. Láttam, mikor ment jegyet venni, már készültem, hogy leszállok a buszról, és segítek neki feljutni, magas lépcsőkön, szűk ajtón át, de mire megmozdultam, a sofőr már ment is segítségére, így nekem csak fent a buszon maradt kis terelgetnivalóm. A srác nem vette zokon, nagyon kedvesen megköszönte, és csendben üldögélt az átszállásig. Mikor megérkeztünk a vonathoz, felálltam, kisegítettem az ülések közül, és visszatartottam a többi utast, hagy szálljon le Ő elsőnek. A földön már nem akartam tolakodni, jól haladt a botjával, bár egyszer utána akartam kapni, mert akkorát botlott szegény. Ismeretlen, vagy szokatlan volt ez az állomás neki, nem volt “helyismerete”, így karon fogtam (jó kis, kemény izmos karja volt.. 🙂 ), és kísértem a vonatig, segítettem felszállni, onnantól könnyen kiismerte magát, ismét szépen megköszönte a segítséget. Végállomáson még letereltem a vonatról, de onnan már rendben ment minden.
De valahogy olyan magányosság érzésem van mindig, mikor ezt a fiút látom. Tudom, hogy nem mindenki szereti, ha kéretlenül segítenek nekik, mert esetlegesen jobban boldogulnak a saját tempójukban, a saját működésükkel, eszközeikkel. Ő nem vette zokon ezt, és én hálás voltam ezért, mert ilyenkor döbbenek rá, hogy nincs énnekem semmi bajom a világon, én látom a fecskéket, este a süninket, és a párom vakító kék szemét a barna arcában, és az irtó dögös kockás ingében.
Annyira remélem, hogy ennek a fiúnak is megvannak a maga kis örömei, hogy azért utazik, mert van munkája, vagy mert tanul, hogy vannak barátai, társasága, szórakozása, és leginkább azt remélem, hogy van barátnője, szerelme… Kívánom, hogy így legyen!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: