Alkalmanként együtt utazom egy vak fiatalemberrel… Nem tudom, hová utazik, de az én végállomásomig szokott jönni, hogy onnan megy-e tovább, vagy neki is arrafelé van dolga, nem jöttem még rá. Többször láttam, ha véletlenül a közelemben ült le. Fehér bottal közlekedik, nincs vakvezető kutyája, sem kísérője, mindig egyedül boldogul. És egyedül vonatozik. Nagyon helyes, magas fiú, sötét, tüsi hajjal, divatos “napszemüveggel”, jól öltözötten, illattal.
A vakság az a fajta érzékszervi fogyatékosság, amitől összeszorul a szívem. Mindig. Nem vagyok nagyon adakozó típus, de ha világtalan embert látok kéregetni, mindig adok. BKV-n adom át a helyem, segítek a mozgólépcsőn, ha kell. Ha látom, hogy kutya, kísérő nélkül mozog, mindig megyek segíteni, ösztönből, zsigerből. Ma reggel volt az utolsó napja a vonatpótló saga-nak, és ma jött ez a fiatalember is. Láttam, mikor ment jegyet venni, már készültem, hogy leszállok a buszról, és segítek neki feljutni, magas lépcsőkön, szűk ajtón át, de mire megmozdultam, a sofőr már ment is segítségére, így nekem csak fent a buszon maradt kis terelgetnivalóm. A srác nem vette zokon, nagyon kedvesen megköszönte, és csendben üldögélt az átszállásig. Mikor megérkeztünk a vonathoz, felálltam, kisegítettem az ülések közül, és visszatartottam a többi utast, hagy szálljon le Ő elsőnek. A földön már nem akartam tolakodni, jól haladt a botjával, bár egyszer utána akartam kapni, mert akkorát botlott szegény. Ismeretlen, vagy szokatlan volt ez az állomás neki, nem volt “helyismerete”, így karon fogtam (jó kis, kemény izmos karja volt.. 🙂 ), és kísértem a vonatig, segítettem felszállni, onnantól könnyen kiismerte magát, ismét szépen megköszönte a segítséget. Végállomáson még letereltem a vonatról, de onnan már rendben ment minden.
De valahogy olyan magányosság érzésem van mindig, mikor ezt a fiút látom. Tudom, hogy nem mindenki szereti, ha kéretlenül segítenek nekik, mert esetlegesen jobban boldogulnak a saját tempójukban, a saját működésükkel, eszközeikkel. Ő nem vette zokon ezt, és én hálás voltam ezért, mert ilyenkor döbbenek rá, hogy nincs énnekem semmi bajom a világon, én látom a fecskéket, este a süninket, és a párom vakító kék szemét a barna arcában, és az irtó dögös kockás ingében.
Annyira remélem, hogy ennek a fiúnak is megvannak a maga kis örömei, hogy azért utazik, mert van munkája, vagy mert tanul, hogy vannak barátai, társasága, szórakozása, és leginkább azt remélem, hogy van barátnője, szerelme… Kívánom, hogy így legyen!