Szerintem nincs a földön még egy nő rajtam kívül, aki annyira utálná a női táskákat, mint én. Sosem voltam az a fajta stílusikon, aki cipőhöz táskát, sálat, övet, órát, sminket, bugyit, smukkot színben igazít, így általában volt egy fehér és egy fekete táskám, oszt jóvan, az ment mindenhez, nem vergődtem apróságokon. Én zsigerből cipőmániás vagyok, és ennyi. Pár éve elkapott valami korszak (ugyi állítólag 7 évente kicserélődik nemcsak a sejtállományunk, hanem a személyiségünk is), és vele együtt elkapott valami fertőző táskaláz is, sorra vettem a sátorlapnyi méretű, és különböző színű zsákokat, amikben hurcoltam a fél életemet.
A fél élet kb. ezek: tárcám, irataim, e-könyvem, összecsukható esernyő, kézkrém, szájkence, mobiltöltő, fülhallgató, bevásárláshoz összehajtogatott szatyor, körömreszelő, papírzsepi, notesz, fájdalomcsillapító, toll, mentolos cukorka, dezodor, parfüm, télen a bicajlámpáim, nedves kéztörlő, ja és persze a jókora kulcscsomóm. Szóval semmi olyan nincs benne, ami nem odavaló, mint pl. döglött mókus… Súlya van rendesen, és néha még belegyömöszölöm hazafelé a használt melós cuccot, sálat, vékonyabb kardigánt. És cipelem… Kivéve, mikor messzebbre utazom, mert akkor nincs isten, hogy én a hátamon hurcoljam ezeket az irdatlan méretű tatyókat. Ilyen esetekre mindig van egy kis, mellkasomon-vállamon keresztbevetett tasim, abba belefér a tárca, e-könyv, teló, zsepi, és annyi..
No, a kulcscsomó tudja nálam kiborítani a bilit… Reggel, hátamon a táskám, fülemen lóg a bevásárolt reggelim, ebédem, innivalóm szatyorban, netán a tiszta melós cucc, kezemben újság, és elő kell keresnem a kulcsomat, hogy bejussak a munkahelyemre. Na ez az a pillanat, amikor természetesen nem találod a táskád egyetlen zugában sem azt a nyomorék kulcsot, már háromszor kotortad végig az összes sarkot, szitok készleted újabb elemekkel bővül, már a falon a lábad, azon a táskád, már derékig benne vagy a táskádban, a többi cucc már lehullott rólad, és szétgurult a földön, hallod, hogy ott csörög valahol az a rohadt kulcs, de még mindig nem akadt a kezedbe. Amikor már alaposan kikáromkodtad magad, és kezdesz idegrohamot kapni, akkor a kezedbe kerül, mérgesen kirántod a táskád mélyéről, és ilyenkor hozza magával összeakadva az Mp3-as fülhallgatódat, a telefontöltőt, a tollad, a vésztartalék tampont, és egyéb szépségeket. Jobb esetben ilyenkor nem lát senki, de volt már szemtanúja is egy-két ilyen eksönnek. És ilyenkor csak állsz az ajtó előtt, próbálsz nem tikkelni, nem földhöz vágni az egész cirkuszt ordítva, és ugrálni rajta telitalppal, hanem méltóságteljesen kinyitod a zárat, összeszeded az összes széthányt holmit, bevonulsz, és ráhangolódsz a napi menetre…
A táskamizéria másik agymenése, mikor én szépen kitalálom, hogy mit veszek fel (sosem szoktam órákig állni a szekrény előtt a “Nincs egy rongyom se” nézéssel, hanem még este megálmodva pikkpakk megvan a szett), és másnap reggel indulás előtt fél perccel konstatálom a tényt, hogy basszus a narancssárga felsőmhöz nem megy az éppen használatban lévő piros táskám… Két út van előttem: vagy átöltözöm, vagy táskát cserélek és átrámolom a fél életemet. Legtöbbször az átöltözés gyorsabban megy, csak ilyenkor a kínom, hogy kevesebb cuccom van, ami a piroshoz megy, mint ami a narancssárgához… ááá, kell ez a fenének! Nem is értem a táskabolond nőket, akik képesek naponta átrámolni a cuccukat a ruhájukhoz, rúzsukhoz, fülbevalójukhoz, körömlakkjukhoz passzintva. Nekem erre nincs időm.. 🙂 Megyek is, és nézek valami semleges színű szütyőt, mondjuk tojáshéjban…