Nyár van, nyár… :)

Szabin vagyok. Nem dolgozom két hétig, de ennyi… Ez a nyár nem akar összejönni, nagyon nem… Kialszom magam, van egy-két programom, de egyéb körülmények miatt ebből többet kihozni nem nagyon lehet. Nem panaszkodom, mert keresem benne a jót, és lesz ez még sokkal jobb is egyszer, csak érjük meg egészségben, és minden egyéb szempontból…

Éjszakára beharangozták a hatalmas vihart, a fél országot el is mosta rendesen, de itt délen megúsztuk egy jókora szélviharral, meg egy kiadós esővel, és most csak élvezzük a hűvösebb időt, kidőlt fák, összetört kocsik, és elúszott metró aluljárók nélkül. Szóval vannak bőven előnyei annak, ha kicsit elszakadunk Pesttől..;)

Imádok utazni. A legfőbb hobbim, az egyetlen olyan dolog, ami teljesen kiszakít a taposómalomból, és mindig hatalmas kalandnak élem meg. A kaland nálam már az egész kigondolásával kezdődik, ha van útitárs, akkor hajrá, ha nincs, az sem zavart. A szervezés külön móka. Ott az internet, mindent meg lehet vele oldani, a hely megtalálásától kezdve a szállásfoglaláson, belépők lefoglalásán és az útvonaltervezésen keresztül a költségek kalkulálásáig minden. Két évvel ezelőtt párom, meg a nagyfia kitalálta, hogy keresztül akarják bringázni Olaszországot, én meg menjek utánuk kocsival meg a legkisebb gyerekkel. Ennyi volt az alap koncepció, a többit abszolut rám bízták,  az egészet innentől kezdve nekem kellett összeraknom.. 🙂 Pénz, paripa, fegyver.. 🙂 Egy évig dolgoztam rajta (majd egyszer ezt is megírom), és maga a készülődés, a szervezés is nagy élvezet volt, és az út is baromira jól sikerült. Szerintem.. 🙂

Az egyik legnagyobb kalandom viszont egy Milánóba utazás volt, egyedül, vonattal.. 🙂 Jártam már Milánóban akkor, igaz, repülővel, és az is elég rapid dolog volt, (beugrottam egy ismerős társaságba egy megürült helyre), de mondjuk azóta nem vágyom repülőre ülni pl. 🙂 Az Alpok felett belekeveredtünk egy jókora turbulenciába, ami le-föl rángatta a gépet, és a kicsit tapasztaltabb utasokban akkor fagyott meg a vér, amikor a stewardess-ek is leültek és bekötötték magukat… Halálra váltan markoltam az ülés karfáját, és meg voltam győződve arról, hogy ebből az útból élve nem kerülünk ki. A legédesebb az volt, hogy a társaságból az egyik csajszi akkor repült életében először, és neki szeme sem rebbent, mert azt hitte, ez egy teljesen normális repülőút, aztán mikor épségben megúsztuk mindezt, akkor világosítottuk fel, hogy eeeez korántsem volt zökkenőmentes..:) Szegényem, akkor ijedt meg igazán, de akkor már átesett a tűzkeresztségen. Ebből is kiderült, hogy megúsztuk, egyben leszálltunk, és én kis híján koppintottam a pápát, (II. János Pál volt akkor még), aki minden repülőútja alkalmával leszállás után letérdelt, és megcsókolta a földet. Azóta nem repültem, és nem is igazán vágyom rá. Szerencsémre életem párja sem forszírozza, Ő halálosan retteg a repüléstől, és ha nagyon muszáj valahova repülővel utaznia, akkor előtte meglehetősen vidámra issza magát, és lehetőség szerint végigalussza az utat.. 🙂

Visszatérve Milánóra… Jó pár évvel ezelőtt új melóhelyem volt, próbaidőm, és a próbaidő kellős közepén ad hoc jött egy lehetőség, hogy 3 napra megint eljuthatok Milánóba, 4*-os szállás, kaja van, csak az útiköltséget és a zsebpénzt kellett állnom. Imádom az ilyen roham dolgot, és áldja meg az ég levelestül-ágastul az akkori főnökömet, aki minden gond nélkül engedett el szabira, és kívánt jó utat. 🙂 Igen ám, de hogy jutok el viszonylag költséghatékonyan másnap Milánóba? Repülésről szó sem lehetett, nem csak a para miatt, hanem mert ilyenkor ugye horribilis még a fapados repjegy ára is, autóm nem volt, akkoriban még nem voltak telekocsik, maradt a vonat vagy a busz. A buszt a már részletezett okokból utálom (most jut eszembe, egyszer pedig végigültem buszon 24 órát Isztambulig, majd újabb 24-et hazáig. Szerintem ott volt a mélypont, hogy busszal ennyire messzire soha többet…), így maradt a vonat. Rácuppantam a netes menetrendekre, itthonról akkoriban csak Velencéig volt járat, ott át kellett szállnom, ez is külön keresgélés volt, mert többféle vonat van arrafelé is a szuperexpressztől kezdve a fapadosabb járatokig, persze nem kevés költségkülönbözettel. Sikerült összerakni a vonatokat, a csatlakozást, járatszámot, költségeket, rohanás eurót váltani, futás ki a Keletibe a nemzetközi jegypénztárba a tervezett járatokkal, időpontokkal, jegyet venni.

Különösebb gond nem is volt, megvettem a jegyet, hazarohantam, összepakoltam a cuccaimat, másnap még dolgoztam kicsit, majd meló után futás ki a pályaudvarra, és már fent is ültem a Velencébe tartó expresszen…:) Éjszakai út volt, Horvátországon, Szlovénián keresztül, márciusban. Mivel nem voltunk sokan, kerestem egy szimpatikus, idősebb házaspárt, a közelükben pakoltam le, egy teljes, 4-es ülésbox az enyém volt, annyira üres volt a vonat. Egyedül sem voltam, a házaspár szívesen vigyázott a cuccomra, ha mosdóba mentem, és figyeltünk is egymásra. Egy gond volt csak: az adott kocsiban nem volt fűtés. Ez mondjuk éjjel nem volt túl kellemes, főleg, mikor Ljubljanában még tökig érő hó állt  a vasútállomáson, és röpködtek kint a minuszok. Már mindent magunkra húztunk, de nem lett melegebb, és a kalauz sem tudott csodát tenni. Így fogtuk magunkat és kékre fagyva átcuccoltunk egy másik kocsiba, ahol viszont pár perc múlva kemencei forrósággal kellett szembesülnünk, mert ott meg az volt a hiba, hogy nem tudták szabályozni a fűtést, és kb. 40 fok uralkodott a kocsiban. Tudom, nekem semmi sem jó. 🙂 Ezt leszámítva érdekes út volt, bár a java része vaksötét éjszakában telt, én meg utazás közben nem tudok aludni. Ilyenkor jön jól a zene és a könyvek, újságok, hogy fel tudod támasztani a lábad, vagy dönteni az ülést. A mosdók korrektek voltak, de mindig kell nedves kéztörlő kendő, kézfertőtlenítő. És kaja, meg innivaló.

Minden határon új kalauzokat kaptunk, illetve minden határnál átnézték a vonatot, még a klíma kifúvó nyílását is lebontották, potyázókat, vagy illegális határátlépőket kerestek. Akkor ez így ment, de gyorsan végeztek. Semmi gond nem volt a jegyemmel sem, senki sem zavart, nyugiban értük el hajnalban az első olasz állomást. Kinéztem az ablakon, és egyik oldalon a napfelkeltében fürdő Alpok,a másik oldalon a trieszti kikötő, benne egy hatalmas, gyönyörűen kivilágított tengerjáró hajóval… 🙂 Itt döntöttem el egy életre, hogy ha valami elérhető szárazföldön, én oda nem repülök, mert bár sokkal gyorsabb, de ilyen látvány nincs még egy.. 🙂 Beértünk Mestre-be (innen volt csatlakozás más olasz városok felé), összecuccoltunk a házaspárral, és leszállni készültünk.. 🙂 Ők Rómába mentek tovább, tőlük kaptam az infót, hogy a magyar üzemeltetésű Szent István házban fognak lakni, és Ők mindig ilyen egyházi fenntartású helyeken foglalnak szállást, olcsóbb is, és mégiscsak magyarok.. 🙂 Így lehet hasznos információkat szerezni, és mások tapasztalatait később felhasználni. Elbúcsúztunk, nekem volt másfél órám a milánói vonatig, megkerestem előre, hogy honnan fog indulni a milánói vonat, mikor, honnan érkezik, majd bőven volt időm felderíteni egy echte olasz kávézót az állomáson, és bevettem magam egy jókora adag isteni olasz kapuccsinóval az egyik asztalhoz. A hatalmas és tiszta mosdójukban elvégeztem a reggeli toalettet, isteni dolog rendes helyen fogat mosni.. 🙂 Kicsit felébredtem, volt időm figyelni az olasz emberek reggelét, ahogy munkába indulnak (Mestre a környék nagy olvasztótégelye, összeköttetés a környéki települések és Velence között), ahogy várják az ingázós vonatukat, isszák a reggeli kávéjukat, olvassák az újságot, vagy éppen kézzel-lábbal és olaszos hangerővel beszélgetnek.. 🙂 Klassz.. 🙂

Hajszál pontosan megérkezett a vonatom, volt ülőhelyem, irány Milánó.. 🙂 Csodás lombard tájak a vonatablakból, kedélyes olasz kalauz, aki rögtön meg is büntetett 50 euróra, mert valami nem volt OK a jegyemmel. Cseppet letörtem, majd elkezdtem oda-vissza számolgatni, és arra jutottam, hogy nincs a jegyemmel semmi gond, csak az a sokeszű magyar jegypénztáros forintban írta fel a jegy értékét a nemzetközi jegyre, és euróban nem. Az olasz kalauz meg honnan tudhatná az euro-forint árfolyamot, de utánaszámolva minden rendben volt. Fogtam magam, megkerestem a kalauzt, (én, aki alig pár szót makogtam olaszul), majd nem is tudom, hogyan, de sikerült megértetnem vele, hogy átszámítva az árfolyamot, a jegyem értéke megfelel Milánóig. Legnagyobb megrökönyödésemre elfogadta az érveket, a forint-euró árfolyamot, amit egyedül én tudtam csak képviselni, és szó nélkül visszaadta az 50 eurómat… Percekig nem tértem magamhoz, ezt itthon biztos nem lett volna járható, keresztet vethettem volna a pénzemre, ami akkor szinte a teljes zsebpénzem volt 3 napra.. Mellette meg rém büszke voltam magamra, hogy ezt sikerült így rendbe tenni..:)

3 vagy 4 órai vonatozás után befutottam Milánóba, a nagyállomást (ami tényleg hatalmas), már ismertem a repülős utazásból, ugyanis ide érkeztek be a reptéri transzferek is, így semmi gondot nem jelentett tájékozódni.

Klassz 3 napom volt, ismét körbejártam a várost, a milánói dóm az én nagy kedvencem, a Sforza kastély, a Victor Emmanuel Galéria, meg a többi, ami a divat egyik fővárosában csak található.. 🙂 Imádom.. 🙂 Azóta már életem párjával is bejártuk, harmadszor voltam ott, és nem tudom megunni. Ahogy Olaszországot sosem tudom.. 🙂

Hazafelé már rutinosan vonatoztam, a jegyemmel sem volt gond, rendben hazaértem, és rém boldog voltam, hogy nő létemre, egyedül, minden nagyobb gond nélkül lezavartam egy ilyen utat, villám szervezéssel, és rengeteg élménnyel:) Bármikor nekiindulnék megint.. 🙂