Elmúlt… Nem is volt… Két hét szabi, eltelt, mintha ilyenkor gyorsabban telne az idő. Pedig nagyon nem is voltam sehol, nem úgy alakultak a terveink, ahogy szerettük volna, de van ilyen. De voltunk moziban, (életem párja be is aludt a Minyonokon.. :D), voltunk Tankcsapda koncerten (életem párja nem egy rocker, ahogy én sem, de szegényem semmilyen formában nem rajong a rockzenéért, ennek ellenére hősiesen végigállta velem..:) ), voltunk csomószor fagyizni, barátoknál szalonnát sütni (szerintem nyár végére a sok isteni szalonnazsíros kenyértől én leszek a Kisgömböc..:) ) elintéztem elmaradt dolgaimat, baromi sok időt töltöttünk együtt, pedig néha csak hallgattunk, és végeztük a dolgainkat, de azt egymás közelében. Nem keltem hajnali fél 5-kor, és ha akartam délutánonként aludtam egy jót. Már amikor ezt a szaharai forróság megengedte.. Az utolsó két éjszakámon egy percet sem sikerült aludni, úgyhogy a két hét alatt összealudt tartalékaimat konkrétan a hőség egy laza csuklómozdulattal a falhoz kente, így kb. olyan hangulatban indultam ma reggel dolgozni, hogy ember ne kerüljön az utamba, mert szemmel verek.. 🙂 Mindegy, ez van, egyszer a nehezebb időszakoknak is vége lesz egyszer, csak jó lenne, ha ez az “egyszer” eltartana már legalább egy évig.
A nyár nekem egyébként sem kedvenc időszakom, mert világos bőrű lévén, ráadásul teleszórva anyajegyekkel, nekem a napozás felér egy öngyilkossággal. Viszont baromi gáz, hogy az egyébként 5 perc alatt feketére sülő, világító kék szemű, egészséges bőrű párom mellett úgy nézek ki, mint egy többszörösen hátrányos helyzetű kísértet. Bezzeg az orrom az első napsütésnél vörösre ég, és így még rátesz egy lapáttal a lelkivilágomra, hogy ekkor meg alkoholista kísértetként kínlódom végig a nyarakat. Az én drágámnak elég, hogy 5 percet legyen napon ahhoz, hogy full fekete legyen, egy anyajegye sincs, nekem egy teljes nyár nem elég ahhoz, hogy valamennyi színem is legyen, mert ha életben akarok maradni, akkor minimum 30-as naptejre lenne szükségem, ami konkrétan színbegyűjtés terén egyenlő a nullával. A pöttyeimet meg 50-essel kellene kenegetnem, amit próbáltam már, de mivel ennek sűrű fehér az állaga, olyankor úgy nézek ki, mint akit egyszerre kezelnek bárányhimlővel, pestissel, denevérharapásokkal, és szakajtónyi szúnyogcsípéssel. Mint egy albino katicabogár, világos bőrön még fehérebb pöttytengerrel. Mindezek mellett megőrülök attól, hogy be van kenve a bőröm egy atomzsíros szmötyivel, amire minden ráragad, főleg a homok, erre jön a 40 fokos hőség, kiizzadom az agyam, 1-2 óránál tovább nem bírom a napon, színem estére is nulla lenne, ha napon vagyok, vagy messze az otthonomtól, akkor megveszek egy zuhanyért, csak kerüljön már le a bőrömről az az átkozott ragadós réteg. Színem semmi, ugyanolyan kísértet vagyok, mint reggel, akkor meg mit kínlódok feleslegesen? Ráadásul utálom a hideg vizet, strandra elvből nem megyek, csak nagyon ritkán, viszont lételemem lenne a tó, de legfőképpen a tenger, mert a vizet, azt látnom kell, hogy jól érezzem magam, de ha hideg a vize, (ami nálam alapból minimum 30 fok alatti vízhőmérséklet), akkor abba sem dugom bele, max térdig a lábam. Nehéz eset vagyok, mi? Pedig szívem szerint, és mentalitásból annyira mediterrán vagyok! Meg vagyok veszve Olasz- és Horvátországért, ha tehetném, ott élnék.
Minden évben megyek melanomaszűrésre, még sosem nem találtak eltérést, és eddig majdnem minden évben szűrés után bevetettem magam a szoliba, és kisebb dühös elégtétellel adtam a gépi barnulásnak, hiába tudom, hogy ez sem tesz jót. De így legalább egy picit ledolgoztam a hátrányból, és nyugodtan vehettem fel szoknyát, és barna bőrrel dögösebben is néztem ki. Ésszel csinálom, és fokozatossággal, de idén már ezzel sem merek kockáztatni. Ezen a nyáron nem is mentem szoliba, így marad a hullaszín meg a kisebbségi komplexus. Na meg az irigység, hogy másnak semmibe sem kerül szépen, egészségesen lebarnulni, még bekennie sem kell magát fél tonna fényvédő zsírral, szoknyát, rövidgatyát hordhat, csinosabbnak néz ki, én akár csadorban is szaladgálhatnék, mert utálom a fehér lábaimat.. 🙁 Így most a lelkivilágom meglehetősen meg van tépázva.. Többek között…
Kétszer voltam életemben iszonyúan lebarnulva, hogy azóta sem ismerek magamra. Egyszer 87-ben, mikor egy teljes hónapot döglöttünk a Fekete tenger partján az akkor még Szovjetunióban (ez egy tervbe vett könyv témája, nem lövöm le a poént), majd asszem 2005 nyarán, mikor jóformán volt egy teljes szabad nyaram egy korrekt T-s önkéntes leépítéssel együtt járó végkielégítés formájában, és a majdnem teljes nyarat egy vitorláson töltöttem a Balcsin. Ha néha rátalálok egy ekkor készült képre, egy feketére sült nő néz vissza rám, és sosem hiszem el, hogy az én vagyok. Szerencsére ép bőrrel megúsztam ezeket a nyarakat, de most már nagyon kockázatos. Így viszont egész nyáron fáj a szívem, mert ami másnak élvezet, nekem kínszenvedés. Szeretném én a nyarat, nyaralnék, pihennék, mennék világgá, ülnék egy vízparti teraszon nyálam csorgatva bambán, hogy semmilyen inger ne jusson el az agyamig, mint minden rendes dolgozó embernek ilyenkor, de megvert a sors egy kényes bőrrel, amit viszont nem tehetek ki a napra korlátlanul. Istencsapása… Az meg már milyen, hogy az ember tavasszal vagy ősszel megy szabira, miközben minden épeszű nyáron élvezi azt, amit nyáron KELL???
Úgyhogy marad a hosszú szoknya, a nyári nadrág, ha eljutunk nyaralni, akkor a dekkolás a vízparton napernyő alatt katicabogárnak maszkírozva, vagy menni, menni, menni, várost nézni, múzeumban bámészkodni, kávézó teraszán ücsörögni, kocsival random eltévedni, este vacsi után még egy fagyit elnyalni és masszívan hanyagolni a napozást.
És hiába mond bárki bármit: a fehér bőr sosem lesz újra divat.. 🙁
