Frászkarika…

Ma hajnalban sikeresen átéreztem egy rémületből fakadó szívinfarktus dinamikáját.

Azon ritka hajnal volt a mai, mikor a párom tovább aludt, mint én. Ilyenkor csendesen kikúszom az ágyból, lábujjhegyen kitapogatózom a fürdőbe, és próbálok mindent csendesen csinálni. Mivel nagy a hőség, és a legkisebb most nincs otthon, így összenyitottunk minden szobát, ablakot, teraszajtót, hogy legalább kicsit lehűljön éjszakára a levegő. És azért reggel fél 5-kor már setétke van, a fene essen bele, de nagyon utálom, mikor múlik a nyár…

No, nyitva hagytam a fürdő ajtaját, hogy ne legyek annyira bezárva az egyébként tök sötét lakásban, meg mozogjon kicsit a levegő. Végeztem a szokásos dolgomat, sminkeltem a tükörben, háttal az ajtónak, mikor halk motoszkálásra figyeltem fel. Hallgatóztam, nem a párom az, az Ő zajait ismerem, pláne reggel, ébredéskor, mert nagyon kómásan bír ténferegni az első kávéjáig, szóval nem Ő volt. Apró cirpelés, matatás, kezdtem ideges lenni, majd megfordultam, és kis híján a plafonig ugrottam ijedtemben, és óriási lélekjelenlét kellett hozzá, hogy ne sikítsam fel az alvó emberkémet. Pedig visítani ritkán bár, de nagyon tudok.

Ugyanis megfordulván hirtelen farkasszemet néztem a cirmos macskánkkal, akinek semmi, de semmi keresnivalója nem volt a fürdőszobában, de mivel nyitva volt a teraszajtó, így feljogosítva érezte magát, hogy egyébként tiltott módon besettenkedjen a lakásba a maga zajtalan macskalépteivel, hogy némán letáborozva a hátam mögött potyázzon egy kis simit… 🙂 Mikor meglátta a halálra vált fejemet, rögtön tudta, hogy itt most nem simi lesz, hanem futás, de gyorsan, mert az életével játszik, ha magamhoz térek a sokkból.. 🙂 Próbált volna dorombolni a lelkem, de inkább a nyaka közé kapta a lábait, és elsprintelt a lépcsőház irányába, ami szintén tilos, nekem meg semmi kedvem nem volt hajnalok hajnalán macskát kergetni, örültem, hogy életben maradtam. Viszont muszáj volt valahogy kipaterolni a jószágot a teraszra (ahol mindig alszanak), mert ha életem párja mégiscsak felébred, és nekiindul félálomban, félvakon a begyógyult szemeivel a sötét szobán át a konyhába, és ne adj isten keresztülvágódik a macskán, annak komolyabb következményei lettek volna, mint az én látens infarktusom. De szerencsére a dilis jószág szépen kivárta, hogy lehiggadjak, majd szép csendben leosont az emeletről, és próbált a hátam mögött kijutni a teraszra, de mivel észrevettem, és utánaléptem, élemedett kora ellenére meglehetősen fürgén vágtatott ki a teraszajtón, megúszva ezzel egy minimum seggberúgást.. 🙂 Viszont felébredtem, nem tagadom.. 🙂

Anno láttam valahol a TV-ben egy kísérletet, hogy ha megijesztenek valakit, az miképpen reagál. Két alapvető verzió van: rémületében ledermed, majd elrohan, vagy zsigerből üt. Ez az “Üss vagy fuss” reakció. No, én az ütős változat vagyok..  Akik régebb óta ismernek, azok emlékeznek a csatos üveges sztorimra.. Még Pesten éltem, és a Nyugatitól nem messze laktam. Mindig a Nyugati Nagyposta előtt kellett elmennem a trolimegállóig, ahol viszont valamilyen okból mindig rengeteg ember közlekedett, alig lehetett elférni csúcsidőben. Megyek szépen a megálló felé, agyalgok valamim magamban, vállamon a táskám, kezemben egy szatyorban IKEA-s csatos üvegek, egy időben abban vittem ebédet magammal a melóhelyemre. Olyan kis, befőttesüveg méretű cuccok, de kettő együtt azért adott némi súlyt. Tántorog velem szembejőve egy nem éppen szomjas és nem éppen idén barnult hölgy, elég hajléktalan kiadásban, és mikor a közelembe ért, szántszándékkal nekem jött, vállal kis híján feltaszított, majd elkezdett károgni, hogy mit képzelek. Először megijedtem kicsit, mert váratlanul ért az ütközés, aztán elöntötte az agyamat az a bizonyos, majd pillanatok alatt felmértem, hogy van annyira ittas, hogy nem tud utánam rohanni, ezek után gyermekkori tenisz- illetve felnőttkori squashtechnikámnak köszönhetően fonákra vettem a szatyrot, vállból belehúztam minden dühből származó erőmet, és úgy küldtem mellbe a két csatosüveggel a nőt, hogy csak hápogni bírt, levegőt nem nagyon kapott. Az volt a mázlim, hogy nem képen találtam, mert abból komolyabb dolog is lehetett volna, mondjuk búcsút mondhat a maradék fogainak, de így mire felocsúdott, és vernyogni kezdett, addigra én már messze jártam. Hát nehogy má.. 🙂 De azért a macskát hajnalban nem akartam leütni.. 🙂

A nyári reggeli vonatozások egész jók, mert még relatíve hűvös van, bár így is fel lehet ragadni a műbőr ülésre, főleg pántos ruhában háttal, és úgy kell időnként lecuppanni a háttámláról. De hazafelé!… Kész rémálom, sokszor még a klímás vonatok sem bírják lehűteni a levegőt. Tegnap két srác ült a mellettem párhuzamos ülésboxban, és éppen azon tanakodtak, hogy leveszik a cipőjüket. Elküldtem feléjük egy farkasgyilkos pillantást, miszerint, ha megteszed, a képedbe lépek hülyegyerek, így talán vették a lapot, és csak kifűzték a cipőfűzőjüket, aztán ennyi..  A múltkor utaztam fel Pestre, és láttam egy mukit (jelzem, árnyékban lehetett 36 fok) az alábbi szerelésben: zokni, edzőcipő, oldalzsebes térd alá érő bermudanadrág sötétbarnában, koszosszürke, hosszú (!!) ujjú ing, felette egy többzsebes horgászmellény. Nem éppen frissen mosott kivitelben, de látszott, hogy a pasi nem homeless. Hosszú, csapzott ősz haja volt, hátul összegumizva, és a hasa közepéig érő hosszú ősz szakálla, a fején (nem túlzok) egy nemezből készült, amolyan ősmagyar sapka. Ismétlem: minimum 36 fokban. Legközelebb leszállás előtt volt hozzá szerencsém, megállt mellettem az ajtó közelében, és én, meg a többi utas kis híján lilára váltan fogtuk vissza a szaglásunkat, mert a pasi legalább egy tucat mosdatlan hajléktalant überelő szagterjedelmet bocsátott maga köré, és ilyenkor annyira sajnálom, hogy gyáva vagyok beszólni, hogy vegye már észre magát az ilyen mocskos disznó, és ne menjen emberek közé, csak három váltás fürdővíz, és legalább két menet mosott ruha után. Néha belegondolok, hogy jesszus, milyen szaga lehetett az embereknek még pár 100 évvel ezelőtt is?