Ma reggel nem sikerült bejutnom a suliba.. Felébredtem, nem fájt semmi, mintha mise történt volna, örültem, mint egy hülyegyerek, összecuccoltam, és megkértem a páromat, vigyen ki az állomásra, bringára azért még nem merek ülni, tiszta jég minden.
Kivakartuk a kocsit a jégből, elindultunk az állomásra, szavamat vették, hogy bármi gond van, telefonálok, és jön értem, és teljes nyugiban felszálltam a vonatra… Az első megállóig el is jutottam vele, ott már ülni alig bírtam, igaz, nem a tegnapi falkaparós-görnyedős verzió, de ez sem volt méznyalás. Sajnos döntenem kellett, hogy nem kockáztatok, inkább leszállok, riasztom a kedvesem, és a mai napot feladom.
Így is tettem, párom indult is azonnal, és ha esetleg lett volna a csorvási vasútállomás várójában kamera, egyáltalán nem néztek volna hülyének, hogy a várakozás idejét kihasználva, le-fel ugrálok kora hajnali 6 órakor a padok között.. Ugyanis ez alapkövetelmény egy vesésnél (és főleg a rengeteg tanács hatására), hogy a veseköves, ahol lehet ugrál, lépcsőzik, de minimum békaügetésben közlekedik, hát most volt rá időm…
És mivel muszáj volt valami dokit is alkotni, aki a mai napomat leigazolja, így arra jutottunk, hogy megvárom, míg hatnak a gyógyszerek, mozdulni bírok, és nyakunkba vesszük az okmányirodát, elintézzük az ideiglenes lakcímet, utána bejelentkezünk egy háziorvosnál, írjon ki erre a két napra, többre nem szeretném.
Az okmányiroda viszonylag simán ment, bár a legújabb szabályok szerint ideiglenes lakcímre jelentéshez kérnek tulajdoni lapot, amit persze nem vittünk, de szerencsére nem kekeckedett az ügyintéző csaj, és gyorsan lett új lakcímkártyám is.
Következő lépés: dokit szerezni, aki rendel pénteken délelőtt, volt két jelölt, hát a lakcímhez legközelebbit választottuk, és beültünk a váróba, mert bár lassan 9 óra volt, a 8 órától induló rendelésen a dokinő még sehol sem volt.. Jó jel… Laza egy órát vártunk, nagy nehezen beesett a dokinő, akihez párom apukája is jár, bíztunk benne, hogy engem is ellát. Hát nem…
A lakcím alapján nem hozzá tartozom, értsem meg, neki rengeteg betege van, újat nem tud vállalni, nézzem meg, mennyien ülnek kint a váróban.. Hja, kérem, ha időben elkezdené a rendelését, akkor nem lennének ennyien, de bármennyire is mérges voltam, nem szóltam be, csak jeleztem, ne zavarja, hogy fullon vagyok gyógyszerekkel, tegnap jártam végig az SBO-t, és nem viccből vagyunk itt… Akkor is ehhez meg ehhez a dokihoz tartozom, menjek az SZTK-ba.. Hát kösz.. Egy órát vártunk rá, nekem nagyon kellett (volna) pisilni, és még csak el sem látott..
Alaposan feldühödve kiviharzottam a rendelőből, párom is csak nézett, de kocsiba be, irány az SZTK, a recepción közölték, hogy ja, ez a doki már nem dolgozik itt, (kezdett robbanáspontra kerülni a lelkivilágom), helyettesítő doki van, de annál is vége a rendelésnek, max az asszisztenssel tudunk beszélni.. Hát ilyen nincs..
Mindegy, felmentünk a rendelőbe, egy hóóót normális csaj volt az asszisztens, aki azzal fogadott (kapaszkodjatok meg), hogy a helyettesítő dokinak február 28-al felmondott az önkormányzat, köztük az asszisztensnek is. Azt hittem, rosszul hallok, és bár nagyon segítőkész volt a nő, nem akart velem kitolni azzal, hogy felvesz egy olyan praxisba, aminek hetei vannak hátra, és utána új orvost kellene keresnem, amire ráadásul egy évben csak egyszer van lehetőség. Vagyis, ha ide felvesznek, és bevégzik a praxist februárban, én egész évre orvos nélkül maradok.. Ez egyre tragikusabb, komolyan.. Ajánlott egy másik helyi dokit, próbáljuk meg ott, vagy mehetek Pestre a saját dokimhoz. Van más választásom??? WC-be be, utána kocsi, kerestük a másik dokit, nem találtuk, viszont útba esett egy újabb rendelő, nézzük meg azt..
Ott is az asszisztensnővel tudtunk beszélni, sajnos az a doki sem tud felvenni (ezt már komolyan nem hiszem el), és itt volt az a pont, hogy menjünk haza, és elég volt mára.. Átgondolom, kit ismerek a városban, kinek lehet eüs összeköttetése, mert röhej, hogy egy háziorvoshoz is protekció kell.
Hazaértünk, eszünkbe jutott, hogy a takinénink lánya pont egy háziorvosnál asszisztens, teló, takinéni, persze, megkérdezi, visszacsörög. Pár perc múlva telefonált is, persze, fogadnak, bár ez a dokinéni sem rendel ma már, de legalább a papírokat el lehet intézni. De akkor most menjünk is azonnal. Kocsiba vissza, irány immáron a 4. rendelő, de itt legalább ismerősként fogadtak bennünket, beadtam a papírokat, adatokat, kaptam kőhajtó gyógyszer receptet (ez pl. tegnap az urológusnak miért nem jutott eszébe? Én nem is tudtam, hogy van kőhajtó gyógyszer, de neki kellett volna), és már készen is voltunk, hétfőn mehetek a táppénzes papírért, de dolgozni egyelőre még ne akarjak menni, pedig én inkább mennék, na, majd meglátjuk. Megvallom, hatalmas szikla esett le a szívemről, viszont elborzasztott a tény, hogy jobb, ha ebben az országban nem beteg az ember… Mert akkor ilyen-olyan okokból hamarabb beledöglik, mint hogy orvoshoz kerüljön, én meg nem rajongok azért, hogy protekciót kérjek, vagy jelezzem: én is szakmabeli vagyok..
Mire végeztünk, eltelt a délelőtt, páromnak alaposan elintéztem megint a napját, és a gyógyszer hatása is elmúlt, kezdett megint minden nagyon fájni. Olyan jó volt hazaérni, bevenni a gyógyszereimet, és bebújni egy takaró alá a mai 2. kancsó teával.
Sosem voltam beteges típus, a pesti dokimat sem láttam már vagy 7 éve, és nála is összevissza 2x, ha voltam egész együttműködésünk során. Mi van, ha gyatrább lenne az egészségem, és rendszeres ellátásra szorulnék? Mi lesz, ha az öregség miatt jönnek majd a gondok? Kössem fel magam az első fára?
Mindegy, egyelőre jó kezekben vagyok, de ez a mai tapasztalat ismét csak rátett egy lapáttal arra, hogy ebben az országban nagyon, de nagyon gáz a helyzet
Úgyhogy, aki csak teheti, vigyázzon magára, amennyire csak lehet!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: