Menekültek…

Az megvan, hogy június 24.-én reggeli fél 6-kor konkrétan fűtenek a vonaton?…

Menekültek.. Nem lehet a téma mellett elmenni, szó nélkül hagyni. Homokba dugni a fejet. Nem lehet. Botrány, ami a médiában megy, a pánikkeltés, a hisztériakeltés, a totális félrevezetés. És botrány, hogy intelligens, értelmes emberek miket bírnak a szájukon kiejteni ebben a témában. Érintett városban dolgozom, saját bőrön tapasztalunk. Első kézből mondom: a semmit tapasztaljuk. Nem grasszálnak idegenek az utcákon, nem rabolnak, nem fosztogatnak, nem molesztálnak senkit. Határmenti településen is van ismerős, ügyfél, Ők is azt mondják, észre sem veszik Őket, nem bántanak senkit. Amikről a hírekben írnak, azok a külterületeken, külvárosban, szántókon baktató szerencsétlenek, akikre “Irénke nénik” vadásznak. Remélem, “Irénke néni” még élénken emlékszik a II. világháborúra, mikor jöttek a németek, az oroszok, és félni kellett, vagy ami még jobb, menekülni. Amikor az orosz katonák végigerőszakolták a nőket a falvakban, akkor is ilyen bátor volt “Irénke néni”? És említsük csak meg a dél-szláv háborút is, az sem volt kiskanál. Mert most fene bátor, a kiszolgáltatottakkal, a szerencsétlenekkel. És remélem, egyszer majd megköszöni neki szépen a sors…Csak ennyit kívánok neki.

Én majdnem minden nap látom őket. A vasútállomáson minden IC-re 20-30 embert ültet fel az Idegenrendészet, és indítja Őket valahová. Csendesek, nyugodtak, összetartanak. Az állomáson egy biztonsági ember csak velük foglalkozik, terelgeti őket, felteszi őket a vonatra. Nincs náluk SEMMI. SEMMI. Max egy hátizsák, vagy még annyi sem, a ruha csak, ami rajtuk van. Vannak komplett családok, anyák, kisgyerekek. Olvasom, hogy a határ menti tanyák kerítése bánja sokszor a tömeget, mert összvissz egy térkép van a kezükben, és ha kerítésbe akadnak, mennek tovább egyenesen, nem mernek letérni az útról, mert félnek, hogy eltévednek. Ez valóban kár, és biztos bosszantó, ezt megértem, de azt is olvastam, hogy a tanyagazdák mérgelődnek bár, de annyi gerinc csak van bennük, hogy kiesik szájukon: Mit lehet tenni, hát Ők is csak emberek… De amikor valaki azon nyervog az FB-n, hogy a külvárosi háza kerítésén kívül (vagyis közterületen) lévő cseresznyefájáról leették a cseresznyét, azon felmérgeltem magam. Egy: szedte volna le időben, akkor nem marad a fán. Kettő: most komolyan: ez a legnagyobb gondja ezen a világon? Sajnálja tőlük? A kényelmes, tiszta, meleg házából (otthonából!) reszketve nézi, hogy pár éhes ember cseresznyét lop?

Igen, vagdalkóznak okos emberek, hogy vigyél haza belőlük, és éljél velük, majd meglátod, hogy félni kell tőlük. Kérdésem: hány magyar állampolgárnak kellett bármikor is bármilyen nemzetiségű menekültet a saját otthonába befogadnia? Miért ezzel dobálózik a sok “okos”?. Ezt senkitől sem kéri, sem várja el sem az állam, sem más. Ettől nem kell senkinek sem félnie. Minimális a létszám, aki ebben az országban akar maradni, a többi megy tovább. Sok pénzbe kerül? Biztosan. De nem többe, mint amit jogtalanul vágnak zsebre arra méltatlanok, és erről nem fogok többet politizálni.

Pesti kollégák, szüleim hívnak minket, mi a helyzet errefelé ebben a témában, nekik is ugyanazt mondjuk: semmi. Csend, nyugalom, mintha nem is lennének itt. És nincsenek többen, mint ahány magyar már elhagyta ezt az országot az utóbbi hónapokban, években. Hányan is? 300 ezren?..

Én dolgoztam jó pár évvel ezelőtt sok külföldi orvossal. Volt köztük szudáni (később Ő operált engem is), ma igen nagy név a magyar (!!) és a nemzetközi sebész szakmában, volt jordán, iráni sebész. Volt görög anesztes doktornő, volt orosz, és volt, a román forradalom idején ide (!!) menekült doki is.  Anno mikor ez zajlott, gyűjtöttük a gyógyszereket, az infúziókat, a kötszereket nekik, a profunk vitte át a határon Romániába, vette fel a menekülteket dolgozni a kórházba. Mindegyik doki egy szakmai nagyság volt abban az időben, és a magyar dokikkal együtt hihetetlen jó csapat volt. Ez volt a Szabolcs utcai kórház II-es sebészeti osztálya, ami kórházat pár éve indokolatlanul bezártak. Nincs kommentár…

Emlékszem, mikor kitört a dél-szláv háború, és mi a volt férjemmel olaszországi nyaralásból jöttünk haza, és nem tudtunk átjönni az osztrák határon, akkora volt a  tömeg, mert a déli határok mind le voltak zárva, és visszatorlódott a határforgalom Ausztriáig. Azt sem tudtuk, mi történt, nyaralás alatt nem néztük a híreket, ott álltunk órákig a határon, és be voltunk tojva, hogy nem tudunk hazamenni. Ott álltak a török vendégmunkások, akik mentek volna haza szabadságra, és nem tudtak.

Két évvel ezelőtt ismét Olaszországban jártunk, jelenlegi kiccsaláddal, és éppen Firenzéből vonatoztunk Prato-ba, mert ott volt a szállásunk. Egész nap mentünk, alaposan elfáradtunk, és a párom legkisebbjének eleredt az orra vére. Akkoriban ilyen kis orrvérzős volt, mint sok növésben lévő gyerkőc, de most a jóégnek sem akart elállni. Az összes nálunk lévő papírzsepit elhasználtuk, a szemetes már úgy nézett ki, mint ahol alapos vendettát rendeztek, de az orr csak vérzett és vérzett. Lelki szemeim előtt már valami ügyeletes kórház képe lebegett, hogy miként fogjuk elmagyarázni, hogy mi a pálya, meg hogy jó-e erre a biztosításunk. A mellettünk lévő négyes ülésen négy szénfekete, ám hófehér fogakkal szélesen vigyorgó fiatalember utazott, akikről lerítt, hogy nem genetikailag olaszok.. 🙂 Egy ideje figyelték már, ahogy küzdünk a makacs orrvérzéssel, majd mikor az utsó zsepit is összevéreztük, az egyik fiatalember a hátizsákjából előkapott egy oridzsi 100-as papírzsepit, és a kezünkbe nyomta, majd a többiek is kézzel-lábbal mutogatták a tanácsokat, hogy szerintük, mit kellene csinálnunk, hogy elálljon a vérzés (fej hátrahajt, orr befog, stb).  Nagy nehezen sikerült megfékezni a vérfürdőt, mi vissza akartuk adni a bontott csomag, alig hiányos papírzsepit, de Ők jelezték, hogy tartsuk meg, mert lehet, hogy szükség lesz még rá. Akkor és ott hihetetlen segítséget nyújtottak, és nagyon jól esett a kedvességük. Ismeretlenül, idegenek egy mindannyiunknak idegen országban…

Ősszel Sarajevo-ban és Mostar-ban jártunk a párommal. Sarajevo az élő memento, a hegyoldalnyi temetővel. Mostar-ban a belvárosi sétálóutca kellős közepén pici temetőben a 3, 5, 13 éves kisgyerekek sírjai. Nekik nem volt hova menekülni.

Mi csak örüljünk, hogy tető van a fejünk felett, egyben a családunk, van mit ennünk, és bármikor nyúlhatok a  családi fényképekért. És nem egy hátizsákban van az egész életem. ÉN nem félek tőlük.

Ugyan mit számít pár szem cseresznye?