Sajnos nem hagyható ki a gázolásos téma, mert több szempontból érint. Aki rendszeresen vonattal utazik, az legalább egyszer, ha nem többször beleszalad egy ilyen helyzetbe, ami senkinek sem könnyű.
Előrebocsátom, valahogy sosem tudtam elképzelni azt az állapotot, amikor valaki odáig jut, hogy inkább a vonat alá veti magát. Bennem valahogy mindig is megvolt az az ösztön (?), hogy igenis megvárom: mit hoz a holnap. Sajnos volt a környezetemben, aki eldobta az életét, mikor ezt megtudtam, éppen gyönyörűen sütött a nap, és egyszerűen nem értettem: hogy lehet erről lemondani? Hogy lehet családot, gyereket magára hagyni? Mindegy, nem ez a téma, de hiszem, hogy az idő sok esetben tényleg megold nagyon nehéz dolgokat is. És azt is elfogadom, hogy van, hogy mégsem…
Ez a fajta baleset komplex. Nem elég, hogy egy ember eltűnik az élők sorából. Ez, úgy érzem, a magánügye. Viszont az a mozdonyvezető, kalauz, akik felelősek a vonatért, az utasokért, valahol akaratlanul részesei egy ember halálának. Ráadásul egy ekkora gépen ember nem uralkodhat, tehát pl. ebben az esetben nem tud időben megállni, akárhogy megfeszülnek, akkor sem, az utasok szintén közvetve érintettek, szóval sosem értem, miért kell ezt a módszert választani, mikor mi, akár dolgozók, akár utasok nem tehetünk senki életének kisiklásáról? Engem egyre inkább nyomaszt egy ilyen eset (tavaly novembertől kb. 3-ba futottam bele), és sajnálom azt a szerencsétlent, de sajnálom a mozdonyvezetőt, és a kalauzt is. Az Ő lelkükön is nyomot hagy, nem is kicsit. Nem beszélve arról, hogy ha pont azon a vonaton ülök, minimum másfél-két óra tömény ácsorgás, helyszínelés, mentők, rendőrség, MÁV balesetisek, stb. Van, hogy a semmi közepén. Alattad egy halott ember.. Volt egyszer egy tél, mikor szintén a puszta legkietlenebb helyén, nyakig érő hóban, (tisztára, mint Agatha Christie Orient Express-ében), vártunk a sötét estében két órát, hogy tovább mehessünk.
Jelen körülmények között írtam, hogy egy sínpár van. Akár szemből jön a másik vonat, akár a gázoló vonat utáni járat utoléri, nem tudják kikerülni. Azoknak is meg kell várni, míg a helyszínelés véget ér, hiszen vagy átugorják a vonatot, vagy állnak Ők is a sínen. Újabb több 100 utas nem jut el időben, ahova akar. Újabban vezették be, hogy ha valamelyik állomáson meg tudnak állni a balesetben érintetlen vonatok, akkor próbálnak vonatpótló buszokat bevetni, kikerülni a balesetet, de ugye az sem áll ugrásra készen, hogy na, akkor hova szaladjon éppen az utasokért. Adott egy baleset, gondolom én, riasztják, akiket ilyenkor kell pl. a MÁV-nál, az elkezdi megszervezni a mindent, ami ekkor szokásos, elkezdik a buszokat is toborozni, mire azok még X helyről odaérnek a leszállított utasokért, na az sem két perc. Ráadásul ilyenkor max 1-2 buszt tudnak bevetni, arra kell a teljes utasközönséget felpréselni, csomagostul, kutyástul, gyerekestül, stb. És azt meg különösen élvezem, mekkora taplók tudnak lenni ilyenkor emberek.
Konkrét példa: érkezünk X állomásra, pár perc után közlik, előttünk lévő vonat gázolt, le kell szállnunk, busz jön értünk az állomás elé. Persze mindenki hangosan méltatlankodni kezd, mintha ezzel bármi is változna. Én már túl vagyok legalább 10 ilyen eseten, tudom, hogy tök felesleges mérgelődni ezen, mert a helyzet adott, ott helyben tudni kell elengedni minden ezzel kapcsolatos bosszúságot. Telefonálni kell haza, hogy ez van, majd jövök, egyetek, ami a hűtőben akad. De dühöngeni a megváltoztathatatlan miatt, dühöngeni a semmiről sem tehető vasutasokra, a buszsofőrre, teljesen értelmetlen.
Na szóval buszok az állomás előtt, felcuccolunk, tele a busz hazatartó dolgozókkal, egyszeri utasokkal, egyetemistákkal. És ez egy külön kaszt. AZ egyetemista. Minden tiszteletem a szó pozitív értelmében, valóban EGYETEMISTA, értelmes, tanulni vágyó, akaró gyerekeké. Mert nem kevés van belőlük. De van az a réteg, akit kirakati egyetemistának tartok, akinek buli az egész, addig sem kell dolgozni, vagy bejár előadásra, vagy nem, szerdán már hazatart, hétfőn reggel megy vissza a koleszba, kettesekkel ellébecol 5-6-7 évig, szülők eltartják, szép az élet sej-haj. Értelmi és érzelmi intelligencia is kb. ezen a szinten. Történetünk szempontjából adva van egy fiú és egy lány. Ismerik egymást, a vonaton futottak össze, taglalják a tanulmányaikat, kiből mi lesz. A buszon a hátam mögötti ülésre telepednek le, minden szavukat akaratlanul hallom. (itt nincs értelme az MP3-nak, nem csillapít semmit). A fiú hatalmas darab, meglehetősen pacal felépítésű, és meglehetősen szakadt kinézetű, ápolatlan gyerek, nem sokat ad magára. A lány jól szituált, “jókislány” típus. Éppen azt taglalja, hogy belőle tanító néni lesz (így: tanító néni), majd ezen a vonalon beszélgetnek, mi kell ehhez a suliban, a vizsgákon. A srácon, mikor ő került sorra, kifeküdtem. Ő (kapaszkodj meg) TANÁR ÚR lesz. Szó szerint tanár úr, mert Ő bizony el fogja várni, hogy a tanulói igenis Tanár Úr-nak szólítsák. Hogy milyen szakos lehetett, már nem emlékszem, mert itt kezdett bennem felmenni a pumpa. Azt gondolom, a tanár úr státuszt ki kell érdemelni. Akinek volt valaha is az életében nagybetűs PEDAGÓGUS, az tudja, miről beszélek. Ott tartás van, fellépés, nem erőszakkal kivívott tekintély, és megjelenés. Személyes példamutatás. És legfőképpen tudás. Ebből a srácból nem néztem ki egyiket sem, szimplán csak azt a fajta kisebbségi komplexust, amit azzal akar kompenzálni, hogy a “tanár úr” két szava majd helyreteszi az önérzetét. Már nagyon untam annak kifejtését, hogyan fogja ezt a gyerekeknél elérni, nagyon untam, hogy még mindig nem indultunk el, kezdtem én is egyre feszültebb lenni, mikor valahogy szóba került, miért nem megyünk már. És erre a kislány heherészve ennyit kérdez a sráctól: “Szerinted meghalt?” Mármint akit elgázolt a vonat, aki miatt ott állunk már jó sok ideje. Arra megint nem emlékszem, mit válaszolt a srác, de arra igen, hogy nagyon viccesek voltak mindketten, és nekem tolult a fejembe a vér, hogy most lesz az a pont, mikor tűsarkúval lépek az arcukba.
Mert felháborodtam. Nem kicsit. Adva van egy szétroncsolt test egy vonat alatt, a vonaton két kiborult MÁV dolgozó, egy rakat tehetetlen utas, a mentősök, tűzoltók, rendőrök, akiknél nem hiszem, hogy meg lehet szokni egy ilyen látványt. Egy ember percekkel előbb meghalt, lehet a családja még nem is tudja, milyen hír vár rájuk. Ott állunk mi is, a többség próbálja elfogadni a helyzetet, ami senkinek sem kellemes, de mindenképp nyomasztó. Erre ez a két féreg (nem tudok szebb szót, elnézést) azon viccelődik, hogy vajon meghalt-e az illető, aki miatt ott dekkolunk a buszon. Nem is értem magát a kérdést sem. És vicceskednek. Empátia, együttérzés, némi részvét nyomokban sem. És a legmegdöbbentőbb az, hogy ezekből tanár lesz, és az egyik még el is várja, hogy tanár urazzák a gyerekek. Nagyon (jelzem, nagyon) nehezen álltam meg, hogy ne forduljak hátra, és ne rakjam helyre őket ama stílusomban, amit nagyon ritkán alkalmazok, de itt erősen el kellett számolnom 10-ig.
Tudom én, hogy ilyen a világ, egyre érzéketlenebbek az emberek, de könyörgöm, legalább viselkedjünk…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: